Saját védjegy esetén is marasztalhatnak bitorlásban?

saját védjegy védjegybitorlásA Juzgado de lo Mercantil n. 1 de Alicante spanyol bíróság érdekes kérdésben kérte az Európai Bíróság állásfoglalását, nevezetesen, hogy lehetséges-e védjegybitorlási perben marasztalni azt az alperest, aki a felperesnél későbbi, lajstromozott védjeggyel rendelkezik.

2012. november 15-én megszületett Mengozzi főtanácsnok véleménye a C‑561/11 számú eljárásban, amely erre a kérdésre igennel válaszolt.

Az alapügy felperese, a Fédération Cynologique Internationale (a továbbiakban: FCI), egy, 1911‑ben a kinológia támogatása céljából létrehozott nemzetközi egyesület, mely a következő 2005. június 28‑án bejelentett és 2006. július 5‑én lajstromozott védjegy jogosultja a 35., 41., 42. és 44. osztályba tartozó áruk és szolgáltatások tekintetében:

Image not found

Az alapügy alperese, a Federación Canina Internacional de Perros de Pura Raza (a továbbiakban: FCIPPR), egy 2004‑ben alapított magánegyesület, az alábbi három, a 16. osztályba tartozó áruk tekintetében lajstromozott spanyol nemzeti védjegy jogosultja:

– a 2004. szeptember 23‑án bejelentett és 2005. június 20‑án lajstromozott „FEDERACIÓN CANINA INTERNACIONAL DE PERROS DE PURA RAZA – F. C.” szóvédjegy;

– a 2007. augusztus 9‑én bejelentett és 2008. március 12‑én lajstromozott „FEDERACIÓN CANINA INTERNACIONAL DE PERROS DE PURA RAZA” szó‑és ábrás védjegy;

–  a 2008. február 11‑én bejelentett és 2008. augusztus 26‑án lajstromozott „FEDERACIÓN CINOLOGICA INTERNACIONAL + FCI” szó‑ és ábrás védjegy.

2009. február 12‑én az FCIPPR kérelmet nyújtott be az OHIM‑hoz az alábbi megjelölésnek egyes, a 16. osztályba tartozó áruk tekintetében közösségi védjegyként történő lajstromozása iránt:

saját védjegy védjegybitorlás

Az FCI felszólalt e megjelölés közösségi védjegyként történő lajstromozásával szemben, de alaki szabálytalanság miatt a felszólalást elutasították, és a fenti megjelölést 2010. szeptember 3‑án lajstromozták.

Az FCI a fenti közösségi védjegyével fennálló összetévesztés veszélyére való hivatkozással a kérdést előterjesztő bíróság előtt az alperes védjegyeinek törlése iránt keresetet, valamint az e védjegyekre vonatkozó védjegybitorlási keresetet terjesztett elő. Ezen eljárás keretében az FCIPPR vitatta, hogy fennállna az összetévesztés veszélye a védjegyek között, és viszontkeresetet nyújtott be, amelyben a felperesi védjegy törlését kérte arra való hivatkozással, hogy e védjegyet rosszhiszeműen lajstromozták, és az ő legkorábbi védjegyével való összetévesztéshez vezet. Ezt követőenaz FCI az FCIPPR ábrás közösségi védjegye ellen törlési kérelmet nyújtott be az OHIM‑hoz.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az előtte folyó eljárásban annak tisztázására van szükség, hogy arra a kizárólagos jogra, amelyet a 207/2009 rendelet 9. cikkének (1) bekezdése valamely közösségi védjegy jogosultjának, a jelen esetben az FCI‑nek biztosít, lehet‑e hivatkozni olyan harmadik személlyel szemben, a jelen esetben az FCIPPR‑rel szemben, aki maga is egy, később lajstromozott közösségi védjegy jogosultja, ameddig ezen későbbi védjegyet nem törlik.

Ezért az alapügyben eljáró bíróság a következő kérdést tette fel:

„Valamely közösségi védjegy oltalma által biztosított kizárólagos jog megsértése miatt indult eljárásban a [207/2009 rendelet] 9. cikkének (1) bekezdésében említett, a gazdasági tevékenység körében történő használat harmadik személyek részére történő megtiltásához való jog kiterjed‑e bármely harmadik személyre, aki olyan megjelölést használ, amely összetéveszthetőséget von maga után (a közösségi védjeggyel való hasonlóság és az áruk vagy szolgáltatások hasonlósága miatt), vagy ellenkezőleg, ki kell zárni az említett fogalom alól azt a harmadik személyt, aki ilyen, a javára közösségi védjegyként lajstromozott összetéveszthető megjelölést használ, ameddig a későbbi védjegyet nem törlik?”

A magyar bírósági gyakorlat jelenleg arra az álláspontra helyezkedik, hogy a saját védjegy jogszerű használata kizárja a védjegybitorlást, tehát amennyiben mindkét fél rendelkezik védjeggyel, addig nem lehet marasztalni az alperest, ameddig a felperes az alperes védjegyét nem törölteti (vö. BH1998.121., EBH2005.1315, BH2007. 413.). Ugyanakkor formatervezési mintákkal kapcsolatban nemrégiben felmerült hasonló kérdés az Európai Bíróság előtt (ld. a C-488/10. számú Celeya előzetes döntést). A kérdésben ugyanúgy a jelen ügyben eljáró Mengozzi főtanácsnok foglalt állást és a főtáncsnok állásfoglalásával egyetértve az Európai Bíróság úgy döntött, hogy a lajstromozott formatervezési mintaoltalom nem jelent védelmet a bitorlási eljárásban.

A főtanácsnok jelen ügyben kifejtette, hogy a jelen eljárás tárgyát képező kérdés, azaz hogy a lajstromozott védjegyek jogosultjai közötti konfliktus esetén a törlés iránti keresetnek esetlegesen meg kell‑e előznie a védjegybitorlási keresetet, nem új, élénk viták tárgyát képezik már régóta. Például egy, a jelen ügy tárgyához hasonló kérdés merült fel Németországban már a múlt század elején, amely a kor legfelsőbb bíróságainak szintjén heves viták tárgyát képezte. A Reichsgericht az egyik első ítéletében kimondta, hogy valamely lajstromozott védjegy használata nem tekinthető jogosulatlannak, amíg e védjegyet nem törölték a védjegylasjtromból. Mindazonáltal ezt követően maga a Reichsgericht „megtagadta” ezen irányvonalat egy 1927‑es ítéletében, amelyben ezen ítélkező testület kimondta, hogy valamely, később lajstromozott védjegy használatának objektíve jogosulatlan volta a korábbi megjelölés jogosultjának elsőbbségi jogából közvetlenül ered.

A főtanácsnok kiemelte, hogy a formatervezési minták és a védjegyek lajstromozásának eljárás különböző, a formatervezési minták lajstromozása érdemi vizsgálat nélkül, már‑már automatikusan történik, a védjegyek esetében viszont van érdemi vizsgálat a lajstromozás előtt, illetve a védjegyek esetén lehetőség van felszólalás benyújtására, formatervezési minták esetében viszont nem. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a védjegyek területén a korábbi jogokat sértő lajstromozások veszélye teljességgel ki lenne zárva, és hogy ne jöhetnének létre e területen is olyan helyzetek (pl. a ha a korábbi védjegy jogosultja nem szólal fel a későbbi védjegy lajstromozásával szemben), amikor egy közösségi védjegyet annak ellenére lajstromoznak, hogy az sértheti egy másik, korábban lajstromozott védjegy oltalma által jogosultjának biztosított kizárólagos jogot.

Ennélfogva a védjegyek területén is előfordulhat, noha sokkal kisebb valószínűséggel, olyan eset, amikor, hasonlóan ahhoz, ami a formatervezési minták területén bekövetkezhet, olyan közösségi védjegyet lajstromoznak, amely egy másik, korábban lajstromozott védjegy eredeti rendeltetését sértheti. A védelemnek azonban létezik „ex postnak” nevezhető formái is, mint amilyen a törlés iránti kereset vagy a védjegybitorlási kereset, amelyek célja azon védjegyek eltávolítása a rendszerből, amelyeket nem lehetett volna lajstromozni, illetve hogy útját állja egy korábbi védjegyet sértő megjelölések hatásainak.

A kérdést előterjesztő bíróság végzésében bemutatja, hogy milyen szövegközpontú, rendszertani, logikai és gyakorlati jellegű érvek támasztják alá a szóban forgó rendeletnek a Bíróság által a hivatkozott Celaya‑ügyben hozott ítéletben a formatervezési minták tekintetében alkalmazott értelmezését, amelynek értelmében valamely lajstromozott közösségi védjegy jogosultja megtilthatja bármely harmadik személynek valamely megjelölés használatát, függetlenül attól a körülménytől, hogy a harmadik személy e megjelölést később lajstromoztatta‑e, vagy sem közösségi védjegyként.

Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróság bemutatja, hogy a 207/2009 rendelet 9. cikkének (1) bekezdésese a spanyol (és a magyar – a szerkesztő észrevétele) ítélkezési gyakorlat szerint a fenti állásponttal ellentétesen is értelmezhető, miszerint e rendelkezéssel ellentétes, hogy valamely korábbi közösségi védjegy jogosultja megtiltsa egy későbbi lajstromozott védjegy használatát, amíg e védjegyet nem törlik. E második lehetséges értelmezés a „qui iure suo utitur, neminem laedit” elven alapul, amelynek értelmében nem okoz kárt senkinek, aki saját jogával, jelen esetben a későbbi közösségi védjegy lajstromozásából eredő jogával él. Tehát a Celaya‑ügyhöz hasonlóan olyan helyzettel találjuk magunkat szemben, amelyben, bármelyik megoldást válasszuk is, a szellemi tulajdon feletti jogcím, a jelen esetben egy lajstromozott védjegy, végső soron nem biztosít teljes és feltétlen védelmet jogosultja számára.

A korábbi védjegy szempontjából ugyanis, amennyiben az nyerne megállapítást, hogy annak jogosultja védjegybitorlási keresetet indíthat valamely később lajstromozott védjegy jogosultjával szemben, e megoldás a későbbi védjegy jogosultjának biztosított védelem szintjének gyengülését eredményezné, aki számára annak ellenére megtilthatnák a védjegy használatát, hogy azt jogszerűen lajstromozták. És megfordítva, a későbbi védjegy szempontjából, és amennyiben az nyerne megállapítást, hogy e védjegy előzetes törlésének meg kell előznie a korábbi védjegy védelmére irányuló védjegybitorlási keresetet, az ezen utóbbi védjegy oltalma által biztosított védelem meggyengülne, mivel e védjegy lajstromozása nem garantálná jogosultja számára használatának a 207/2009 rendelet 9. cikk (1) bekezdése által biztosított kizárólagos jogát, legalábbis addig, amíg a későbbi, azonos vagy hasonló védjegyet nem törlik.

E két jog közötti döntésben pedig nem lehet eltekinteni egy, a védjegyek terén létrehozott védelmi rendszer formáját meghatározó alapelvtől, amely általánosan a szellemi tulajdonjogra vonatkozó jogok egyetemesen elismert alapelve, nevezetesen az elsőbbség elvétől, amelynek értelmében a korábbi kizárólagos jog, a jelen esetben egy korábban lajstromozott közösségi védjegyhez fűződő jog, elsőbbséget élvez a később létrejött jogok, a jelen esetben a később lajstromozott közösségi védjegyhez fűződő jog felett. Két lajstromozott közösségi védjegy ütközése esetén az elsőbbség elvének alkalmazása a főtanácsnok álláspontja szerint egyrészt ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy az elsőként lajstromozott védjegy előbb teljesíti a közösségi oltalom elnyeréséhez előírt feltételeket, mint a később lajstromozott védjegy, másrészt a későbbi közösségi védjegyoltalom által biztosított védelem hatályát ahhoz köti, hogy ne álljanak fenn az e védjeggyel ütköző korábbi jogok. Ennélfogva lajstromozott közösségi védjegyek ütközése esetén az az oltalom, amelyet a 207/2009 rendelet a későbbi közösségi védjegy számára biztosít, csak akkor indokolt, ha jogosultja bizonyítani tudja, hogy a korábbi közösségi védjegy nem teljesíti a lajstromozásához előírt feltételek valamelyikét, vagy ha a védjegyek között nincs ütközés.

Másrészt ha a védjegybitorlási kereset benyújtása a későbbi védjegy törléséhez lenne kötve, azzal a védjegybitorlás miatt indított eljárás ki lenne téve a veszélynek, hogy az aránytalan késedelmeket szenved, amennyiben a korábbi közösségi védjegy jogosultjának, túl azon, hogy várnia kell az OHIM vonatkozó határozatára, amelyet csak a kétfokú belső igazgatási vizsgálatot követően hoznak meg, esetlegesen a határozat ellen benyújtott kereset esetén még a Törvényszék, illetve fellebbezés esetén a Bíróság előtti eljárások eredményét is meg kellene várnia. A korábbi védjegy és a sérelmet okozó védjegy párhuzamos létezése a piacon így akár évekig is eltarthat, ami potenciálisan súlyos sérelmet okoz a korábbi védjegy jogosultjának.

Ezen kívül léteznek egyéb olyan, szövegközpontú és rendszertani megfontolások, amelyek amellett a fenti érvelést erősítik meg. A főtnacsnok úgy véli, hogy amennyiben a jogalkotó ki akarta volna vonni a védjegyjogosult kizárólagos joga alól azokat, akik a későbbi lajstromozott védjeggyel rendelkeznek, arról kifejezetten rendelkezett volna.

A rendszertani értelmezés szintjén ezt követően meg kell állapítani, hogy a 207/2009 rendelet egyetlen rendelkezése sem ír elő esetleges mentességet az ugyanezen rendelet 9. cikkének (1) bekezdésében foglalt tilalom alól olyan harmadik személy javára, aki egy későbbi védjegy jogosultja, jóllehet e rendelet rendelkezik ugyanakkor a lajstromozott védjegy jogosultjának biztosított kizárólagos jog egyes korlátozásairól. E vonatkozásban különös jelentőséggel bír a 207/2009 rendelet 54. cikke. E rendelkezésből az következik ugyanis, hogy a korábbi közösségi védjegy jogosultja csak akkor nem indíthat törlés iránti keresetet vagy védjegybitorlási keresetet valamely másik, későbbi közösségi védjegy jogosultjával szemben, ha fennállnak az e rendelkezésben előírt feltételek (a használat tűrése öt egymást követő éven át). Ebből, a contrario, arra lehet következtetni, hogy ha e feltételek nem állnak fenn, a korábbi védjegy jogosultja védjegybitorlási keresetet indíthat a később lajstromozott közösségi védjegy jogosultjával szemben.

A 207/2009 rendelet 54 cikke releváns továbbá e rendelet rendszertani értelmezésének szempontjából is. Abból, hogy e cikk különbséget tesz a későbbi védjegy törlése iránti kérelem, illetve az e védjegy használatával szembeni felszólalás között, arra lehet ugyanis következtetni, hogy 207/2009 rendelet a törlés iránti keresetet és a védjegybitorlási keresetet két külön keresetnek tekinti, amelyek közül az egyiknek egyáltalán nem kell a másikat megelőznie.

Továbbá a „harmadik személyek” 207/2009 rendelet 9. cikkének (1) bekezdése szerinti fogalmának javasolt értelmezése nem vet fel különösebb problémákat a közösségi védjegybíróságok és az OHIM közötti hatáskörmegosztás szempontjából. Ugyanis, jóllehet igaz, hogy amint azt a formatervezési minták területére , a védjegyek területén is fennáll a lehetősége annak, hogy a későbbi védjegy jogi helyzete meghatározatlan marad, amennyiben a korábbi védjegy jogosultja sikeresen nyújtott be védjegybitorlási keresetet a későbbi védjegy jogosultjával szemben, ám a későbbiekben úgy dönt, hogy nem nyújt be kérelmet ez utóbbi védjegy törlése iránt, úgy vélem mindazonáltal, hogy azok a megfontolások, amelyek annak megállapítására késztettek, hogy e jogi bizonytalanság nem lehet döntő azon, „harmadik személy” fogalmának értelmezése tekintetében, akivel szemben a jogosultja bitorlási keresetet indíthat, értelemszerűen alkalmazhatók a védjegyek területén is.

Ebből pedig az következik, hogy a 207/2009/EK rendelet 9. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy valamely közösségi védjegy oltalma által biztosított kizárólagos jog megsértése miatt indult eljárásban a használat harmadik személyek részére történő megtiltásához való jog kiterjed bármely harmadik személyre, aki összetéveszthetőséget eredményező megjelölést használ, beleértve az olyan harmadik személyt is, aki egy később lajstromozott közösségi védjegy jogosultja.

Print Friendly
Share and Enjoy

    Hozzászólások:

    A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>