Megtilthatja-e a Schweppes Spanyolországban az Egyesült Királyságból származó Scweppes termékek paralell importját, ha Spanyolországban a Schweppes védjegy jogosultja a Schweppes International Ltd, míg az Egyesült Királyságban a Coca Cola?
Ez az ügy azért is jelentős, mert az IHT ítélet (C-9/93) után több mint 20 évvel terjesztettek elő olyan, jogkimerüléssel kapcsolatos előzetes döntéshozatal iránti kérdéseket, ahol azonos eredetű, az Európai Gazdasági Térség (EGT) több államában fennálló, párhuzamos védjegyjogok önkéntes megosztása volt a kérdés.
Az alapügy tényállása
Kezdetben az EGT‑ben lajstromozott összes Schweppes védjegy a Cadbury Schweppeshez tartozott. A Cadbury Schweppes 1999‑ben az EGT tizenhárom tagállamában a The Coca‑Cola Company csoportra ruházta át a SCHWEPPES védjegyeket, míg több tagállamban (így például Spanyolországban) megtartotta azokat. Az alábbi térkép sötét színnel jelöli az EGT azon tagállamait, illetve környező országait, amelyekben a Coca‑Cola a Schweppes védjegyek jogosultja:
A Spanyolországban lajstromozott SCHWEPPES védjegyeknek több átszervezést és felvásárlást követően ma a Schweppes International Ltd. a jogosultja. A Schweppes csoport spanyol leányvállalata, a Schweppes SA spanyol társaság e védjegyek spanyolországi használatára kizárólagos joggal rendelkezik. A Schweppes és a Coca Cola között van bizonyos gazdasági kapcsolat a termékekkel kapcsolatban (pl. a Schweppes által üzemeletetett európai internetes oldalon linkek vannak elhelyezve a Coca Cola brit honlapjára, a felek közös promciókat kínálnak, a hollandiai hasznosítást a Coca Cola végzi, holott ezen országban a Schweppes rendelkezik védjeggyel stb.).
2014. májusában a Schweppes SA védjegybitorlási keresetet indított a Red Paralela SL és a Red Paralela BCN SL társaságok ellen, az Egyesült Királyságból származó, SCHWEPPES védjeggyel ellátott palackozott üdítőitalok Spanyolországba történő importálása és értékesítése miatt. A Schweppes SA szerint e cselekmények jogellenesek, mivel az említett palackozott üdítőitalokat nem ő gyártotta és hozta forgalomba (illetve a gyártás és a forgalomba hozatal nem az ő hozzájárulásával történt), hanem a Coca‑Cola, amely a Schweppes csoporttal semmiféle kapcsolatban nem áll. A Schweppes ebben az összefüggésben – a szóban forgó megjelölések és termékek azonosságára tekintettel – azt állítja, hogy a fogyasztó nincs abban a helyzetben, hogy e palackok kereskedelmi eredetét megkülönböztesse.
E bitorlási keresettel szemben a Red Paralela társaságok a védjegyoltalom kimerülésére hivatkoznak, amely kimerülés szerintük – a SCHWEPPES védjeggyel ellátott, az Európai Unió azon tagállamaiból származó termékek esetén, ahol a védjegy kizárólagos jogosultja a Coca‑Cola – hallgatólagos beleegyezésből ered. A Red Paralela társaságok emellett azt állítják, hogy a Coca‑Cola és a Schweppes International között vitathatatlanul vannak gazdasági és jogi kapcsolatok a „Schweppes” megjelölés közös használatát illetően.
Az előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdések
Az ügyben eljáró barcelonai kereskedelmi bíróság ezen előzmények után négy kérdést terjesztett elő, melyekkel lényegében arra szeretne választ kapni, hogy „az EUMSZ 36. cikkével és a 2008/95 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével összeegyeztethető‑e az, ha a védjegyjogosultnak a védjegy lajstromozása szerinti tagállam joga által biztosított kizárólagos jogosultságára egy tagállami védjegy engedélyese hivatkozik azért, hogy tiltakozzon valamely más tagállamból származó, azonos védjeggyel ellátott termékek saját tagállamába irányuló behozatala és/vagy értékesítése ellen, ahol ennek a védjegynek, amely korábban azon csoport tulajdonát képezte, amelyhez mind a behozatali ország védjegyjogosultja, mind a védjegyhez fűződő jogok engedélyese is tartozik, egy harmadik – arra átruházással jogot szerző – fél a jogosultja.”
A bíróság ítélete
A bíróság ítélete szerint a a védjegyjogosult nem tilthatja meg a az ugyanezen védjeggyel jelölt, más tagállamból származó, azonos áruk behozatalát, ha e védjegy, amely kezdetben ugyanezen jogosulté volt, már egy olyan harmadik fél tulajdonában van, aki a jogokat átruházással szerezte meg, és ezen átruházást követően
- e jogosult, akár egyedül, akár védjegystratégiáját e harmadik féllel összehangolva, aktív és szándékos módon továbbra is a védjegy egységes és globális megjelenítését vagy imázsát erősíti, ezzel az érintett közönség szemében az e védjeggyel jelölt áruk kereskedelmi származását illetően összetéveszthetőséget keltve vagy azt erősítve, vagy
- gazdasági kapcsolat áll fenn a jogosult és az említett harmadik személy között abban az értelemben, hogy összehangolják üzleti politikájukat, vagy megegyeznek abban, hogy együttesen ellenőrzik a védjegy használatát, és így közvetlenül vagy közvetve lehetőségük van meghatározni azt, hogy a védjegyet mely árukon tüntetik fel, illetve lehetőségük van ezen áruk minőségének ellenőrzésére.
A bíróság – véleményem szerint helyesen – a parallel importot végzők számára kedvező álláspontra helyezkedett.
A bíróság a „gazdasági kapcsolat” fogalmát tágan értelmezve hangsúlyozta, hogy az ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a „gazdasági kapcsolat” fogalma ebben az értelemben nem egy formális, hanem egy érdemi kritériumra utal, amely többek között akkor is teljesül, ha a párhuzamos oltalmú nemzeti védjegyeknek egy területileg korlátozott hatályú átruházásnak betudható felosztása után e védjegyek jogosultjai összehangolják üzleti politikájukat, vagy megegyeznek abban, hogy együttesen ellenőrzik e védjegyek használatát, és így közvetlenül vagy közvetve lehetőségük van meghatározni azt, hogy a védjegyet mely termékeken tüntetik fel, illetve lehetőségük van e termékek minőségének ellenőrzésére.
A bíróság ezen kívül rámutatott arra is, hogy bár főszabály szerint a jogkimerülésre hivatkozó gazdasági szereplőre hárul annak bizonyítása, hogy jogkimerülés alkalmazásának feltételei fennállnak, a bizonyítási teher megosztására van szükség, hiszen ilyen esetben e gazdasági szereplő csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudná bizonyítani e védjegyek jogosultjai között a gazdasági kapcsolatok fennállását, hiszen e kapcsolatok általában az e jogosultak közötti olyan üzleti megállapodások és informális megállapodások révén jönnek létre, amelyekhez e gazdasági szereplő nem fér hozzá. Erre való tekintettel a gazdasági szereplőre mindössze az a kötelezettség hárul, hogy előterjessze az arra utaló, egybevágó valószínűsítő körülményeket, amelyekből az ilyen gazdasági kapcsolatok meglétére lehet következtetni.
A bíróság fenti iránymutatása alapján a spanyol bírsóág feladata lesz eldönteni, hogy a bíróság előtt benyújtott bizonyítékok ilyen valószínűsítő körülményeket kéznek-e.
A bíróság ítélete teljes terjedelemben a következő linken elérhető.
